Találkozik az ember túlérzékeny
A legérzékenyebb személy
Szeretné megnyugtatni a látogatót: ha eljön a kiállítására, megbízhat a képekben. A leghatékonyabb társkereső, előfeltevések és rejtett célok nélküli fotók. Wolfgang Tillmans, a kortárs fotográfia egyik legnagyobb alakja Budapesten.
Nevéhez mintegy eposzi jelzőként rendre hozzáteszik: a világ egyik legismertebb fotográfusa.
Wolfgang Tillmans képei hihetetlenül egyszerűeknek tűnnek, miközben nem azok, a tér pedig, amelybe belépünk, nehezen áttekinthetőnek, pedig nem az. Amikor találkozunk vele, épp a kiállítást rendezi asszisztensével, hordozható hangszóróból elektro zene szól. Tillmans életét végigkíséri a négynegyedes techno, több interjúban is említi, hogy a nyolcvanas évek gyermeke, amikor a zene, a viselkedés, az öltözködés is politika volt.
Legalábbis számára. Találkozik az ember túlérzékeny fotó mellett ma is zenél, a képek mellett hanggal kérni, hogy megismerjék 18 szöveggel is dolgozik.
A politikai érzékenység pedig az aktív kiállás felé vitte, itt az artportálon is beszámoltunk plakát- és fotókampányairól, kampányolt a Brexit ellenaz Európai Parlamenti választásokon való részvételérta független művészeti helyszínek megmaradásáérta Between Bridges alapítvánnyal számos művészeti és polgárjogi kezdeményezést támogat. Meggyőződéses, már-már romantikusan elkötelezett európai. Jelenleg Berlinben él és dolgozik, de életének meghatározó időszaka köti Londonhoz, és a brit fővárosba rendre visszatér.
A Brexit tehát személyesen találkozik az ember túlérzékeny érintette, mint ahogy érinti és foglalkoztatja az Európában és másutt felerősödött nacionalizmus, az LGBT emberek jogai, a kisebbségek helyzete.
Ideológiai kinyilatkoztatásokra azonban ne számítsunk a Trafó Galériában. Emberek közelsége és távolsága, közösségek, helyszínek, a személyes biztonság terei, emberi kapcsolatok, játszmák és játékok, mindez a történelem, a kozmosz viszonyrendszerébe helyezve, a portré művészettörténeti hagyományához kötve. Egy olyan térben, amelyben dinamikusan helyezte el a legkülönfélébb méretű nagyításokat, szabad, játékos, nyitott és pozitív rendszert alakítva ki a képekből.
Találkozik az ember túlérzékeny nappal a megnyitó előtt a Trafó tetőteraszán ültünk le beszélgetni. A másik testétől, amihez nem lehet közelmenni, a saját testünktől, ami tönkremehet. És jó most látni testeket közelről, újra. Hogyan élte meg az elmúlt időszakot? Wofgang Tillmans WT : El akartam kerülni, hogy az úgynevezett Covid-tapasztalatról beszéljek, már csak azért is, mert kiváltság, hogy beszélhetek a saját tapasztalataimról, miközben ezek univerzális tapasztalatok, mindenki érintett volt találkozik az ember túlérzékeny egész bolygón.
És a tapasztalatokban sok a hasonlóság. Óh, igen, a tavaszi fák, nem láttam őket így vagy harminc éve…, a nyugalomról, a költőiségről, a pozitívumok megtalálásáról beszélni a korona-időszakban, azért ez elég szerencsétlen lenne. Miközben persze van ilyen, sok mindenki élte át, hogy pozitív módon változott meg a viszonya a természethez, az élethez, csakhogy közben az egész egy valódi katasztrófában gyökerezik, olyasmiben, amibe rengetegen belehaltak és belehalnak most is.
Tartalomjegyzék
Ez a katasztrófa még zajlik, gazdasági, társadalmi értelemben is, és erről most az érzékek nyelvén beszélni a lényeg elvétését jelentené. Mindenki érintett, de nagyon különbözően, az anyagi vagy lakhatási helyzetétől is függő módon, merthogy a válság felerősítette az egyenlőtlenségeket is. Mindenkire hatással volt, de nem mindenkit egyforma hatások értek. És mit fogunk kezdeni a félelemmel? Egyáltalán: félünk még?
Az emberek szeretnek közel lenni egymáshoz, és ha megnézünk képeket mondjuk az as évekből, a falvak életéről, akkor látjuk, hogy mennyire közel vannak, együtt esznek-isznak, ünnepelnek, és ebben az időben azért nagyon messze voltak még az orvosságok, köztünk jártak a betegségek, fertőzések.
Te lehetsz az úgynevezett "nagyon érzékeny ember"
A pestis után azonban az emberek rögtön bulizni kezdtek. És most, ahogy beszélgetek másokkal, érzékelem ezt a vágyat a közelségre, az együttlétre.
Ezt az egészet hamar el fogjuk felejteni. Egészen addig, amíg újra fel nem bukkan. A nyolcvanas években nőttem fel, fiatalként és melegként, ben volt a saját coming out-om, alig egy évvel azután, hogy az AIDS krízis a címlapokra került. Szóval, a másiktól, a másik testétől való félelem meghatározó élmény volt, de közben az emberek mégsem hagyták abba a táncot, hogy úgy mondjam. Mert szükségünk van rá, mert együtt akarunk lenni.
- Olvasó ember - érzékeny lélek
- Ismerje meg a különbség
Meg folytatni akarjuk a szexet is, persze biztonságosabban, és persze meg akarunk tenni mindent, hogy a betegséget kordában tartsuk. És ez működni is fog. AIDS-szel élek, most már harminc éve. Nem vagyok beteg, de itt van velem, és itt van az emberek között, egyetlen nő bremen nincs jelen mindenki életében.
És persze meglepődnek, amikor felbukkan egy vírus. Ez a vírus is itt fog maradni, legalábbis az orvosom ezt mondja, és lehet, hogy majd évente be kell oltatnunk magunkat, mert mutálódik.
A jelenséget egy amerikai pszichológus is csak nemrég tárta föl, és könyve már nálunk is kapható.
Ez az élet, nem? Az antibiotikumok feltalálása óta csak egy rövid és csodálatos időszak telt el, és a nyolcvanas évek elejéig, amíg meg nem jelent az AIDS, azt hitték, hogy nem is lesznek újra tömeges fertőzések.
Volt még egy alapélmény az elmúlt másfél évben, legalábbis itt, ebben az országban sokan éreztük, hogy ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak. A határok lezárva, fegyveresek az utcán, kijárási tilalom, rendeleti kormányzás, amit bármire fel lehetett használni, arra is, hogy a társadalom egyes csoportjai körül fokozzák a szorítást.
Azon tűnődöm, hogy aki most, a nyitás idején Budapestre látogat, mennyit láthat vagy érezhet a megváltozott helyzetből? WT: Azok, akikkel én találkoztam, nagyjából rendben vannak, szóval…nem tudom, nem érzem, hogy ítéletet kéne mondanom. Azért nem egy diktatúráról beszélünk, bár autokratikus tendenciáról igen.
Több is ez, mint tendencia. Nem mondom, hogy a kérdése túlzó, de azt érzem, hogy van benne némi melodramatikusság.
- Fémallergia - allergiáról mindent egy helyen
- Ismerős ritkán rönk
Szerintem nincs olyan, hogy egy bizonyos városon rajta ül a kollektív szomorúság. Nem szeretném azt mondani, hogy igen, látom ezt vagy azt, de azt sem, hogy nem látom. Túlérzékeny sem akarok lenni, de érzéketlen sem. Hadd kérdezzek rá más városokra is: arra a kettőre, ami, mondhatjuk, az ön két otthona, Berlin és London.
Lényeges változás ez? Hol érzi most otthon magát? WT: A felnőtt életem nagy részét Londonban éltem. Az utóbbi tíz évben viszont a fő műtermem, stúdióm Berlinben van, miközben Londonban is megtartottam egy helyet, a visszaköltözésemnek pedig nem volt köze a Brexithez. Azt mondanám, találkozik az ember túlérzékeny mindkét városban otthon érzem magam. Most éppen nem is tudtam Londonba utazni a járvány találkozik az ember túlérzékeny, szóval, nem igazán jártam még úgy találkozik az ember túlérzékeny Egyesült Királyságban, hogy az már teljes egészében EU-n kívüli ország lett volna.
A Brexit persze szomorú történet. És én nagyon is aktívan kampányoltam ellene, mert valamiképp előre éreztem a negatív következményeit, a vádaskodást, az ellenségkeresést, ami abban a pillanatban megjelenik, amikor a dolgok rosszabbra fordulnak.
Itt emberekről van szó. Nem valami elvont fogalomról, amit úgy emlegetnek, hogy Brüsszel. Akik a Brexit mellett kampányoltak, azok azt mondták, ugyan, hát itt csak Brüsszelről van szó. Pedig hát Brüsszel millió ember képviselete — a Brexit előtt meg éppenséggel millióé volt —, az Európai Parlament az ő demokratikusan választott képviselőikből áll, és a legutóbbi EP-választáson több ember szavazott, mint amennyi távol maradt, szóval teljesen legitim intézményről beszélünk.
Azt mondani, hogy mi márpedig otthagyjuk ezt a sokszázmillió embert, a közös házat, amit negyven éven át építettünk, a saját házunk kedvéért, az nagyon nem semleges aktus, az igenis érzelmeket érint. Ez az elutasítás gesztusa, és nem ez, amire Európának szüksége van. Afféle sziget vagyunk az autokratikus, antidemokratikus tendenciák közepette és össze kellene tartanunk.
És Magyarországgal kapcsolatban is ez a helyzet kínossága, hogy itt van az antidemokratikus tendenciák egyik hídfőállása, és ez az unión belül van. Mi elég jól ismerjük az elvont Brüsszel-fogalmat, a brüsszelezést, mint az idegen, az ellenség szinonimáját.
WT: A Találkozik az ember túlérzékeny sikerének egyik fő oka éppen az volt, hogy ezzel a retorikával nem számolt senki az elmúlt 25 évben, egészen addig, amíg el nem érkezett a referendum. Hogy miként lesz az Találkozik az ember túlérzékeny elvont ellenség, hogy mennyien kezelték mindig is így, és nem úgy, mint az európaiak legitim képviseletét.
Milyen karrier vár egy szuperérzékeny emberre? | ledhipermarket.hu
Lustaságból nem foglalkozott senki ezzel a szöveggel, mert lényegtelennek tűnt, de közben a nyelv az, ami eldöntötte a Brexit kérdését. Ezért kell odafigyelnünk a jelenségeket körülvevő nyelvre — de ez persze itt nem újdonság, és nem újdonság az Egyesült Államokban, vagy Oroszországban sem, ahol a nyelvet kiforgatták. Én csak azt érzem, hogy védeni szeretném azt, amit védeni tudunk ettől a leromlástól.
Nem akarnék olcsó párhuzamokat teremteni az akkori idők náci nyelvi fordulata és a mai illiberális, nacionalista-populista rezsimek nyelve között, de a könyv a lockdown hónapjaiban elgondolkodtatott azon, hogyan válnak bizonyos, a hatalom által kreált és sulykolt találkozik az ember túlérzékeny a hétköznapi beszéd részévé, miként zárul körénk egy nyelvi burok.
WT: A munkámban mindig is benne volt, hogy az az idő, amelyben élünk, valójában a megelőző korok terméke, és hogy ami most van, az nem szükségszerűen stabil és állandó. Persze azoknak, akik háborúkat és forradalmakat éltek át, ez egyértelmű, de mondjuk nekem, aki biztonságos és stabil időszakban nőttem fel Nyugaton, nem az.
Számomra találkozik az ember túlérzékeny olyan látszólag fölösleges dolgok, mint a klub-szcéna vagy az éjszakai élet, a polgári szabadságjogok eredményét jelentették, és fel kellett ismernem, hogy nem léteztek mindig és a világ egy jelentős részén nem élhetők át úgy, mint ahogy a szabad demokráciákban.
Amikor a második világháború után a megbékélés nyelve kezdett megjelenni, majd aztán terjedni kezdtek a nemek közti egyenlőség, a fajok közti egyenlőség beszédmódjai, kifejezésmódjai, akkor azt hihettük, főként és után, hogy ez lesz az egyetlen útja az együttélésnek.
Ha ezt a nyelvet elvesztjük, nem lehet gyorsan csak úgy újrateremteni, talán egy vagy több generáción át is hiányozni fog. A Brexit-ellenes kampányomban az egyik poszteren ez állt: What is lost, is lost forever Ami elvész, az örökre elveszett. Merthogy az egész európai megbékélési és egyesülési folyamatot ötven át alakítottuk, és ha félrelökjük, akkor nem lehet majd újra előhúzni, ha mégis szükség lenne rá.
Szuperérzékenység – Wikipédia
Meg kell tartani és meg kell találkozik az ember túlérzékeny ezeket a dolgokat. Az európai rendszer masszívnak tűnik, pedig nagyon is törékeny felépítmény, ami az emberek együttműködési szándékán alapszik, és ha egyszer az olaszok, a svédek, a németek, a magyarok, a franciák azt mondanák, nem akarunk az egyezmények szerint működni, akkor ennek vége.
Ami a kampányokat illeti, a plakátjain megjelenő képnyelv és képi gondolkodás mennyiben tér el attól, amit a személyes művészi praxisában használ? Két külön megközelítésről van szó, vagy összetartozónak tekinti ezeket?